Tizennegyedik hét - vasárnap

A falu változatlan, gondolom, holott illőbb lenne azt mondanom, hogy én, ahogyan gondolkodom a szülőfalumról, az a változatlan. Szó ami szó: minden a helyén maradt. Ott vannak a dolgok, ahol maradtak három hete, egy éve, évtizede, fél évszázada. A fecskék, holott tömegesen tűntek el a magyar égboltról, ugyanúgy költenek június hatodikán a nyári konyha plafonja alá rakott fészekben, a maguk sarkában, mint régen, csupán az épületet, a helyiséget hagyta el a funkciója, a térdig felugráló rózsák is virágzanak a zöldre festett drótkerítés és a lakóház közé beszorult virágágyasban, olyan pirosan, amilyenek az acsarkodástól izgatott rózsák csak lehetnek, és a Tótkert egykori rétje fölött még mindig ott cikázgatnak az egyetlen fekete szárnyfoltjukkal a káposztalepkék. Az istállók szaglanak, holott nem dobrokol bennük ló, nem mélázik benne istennő-szemű tehén. Zeller hízik a fekete húsú föld alatt, és a lexikonok is őrzik az adatot: a hazai zellertermés 70-90 százalékát ez a falu szolgáltatja. Ebben a változatlan községben egyedül én vagyok, hogy hazajöttem menten kiderült, a változó. Aki most itt ül a komputere fölött, és képes lenne mindent leírni, csak azt nem, amit most leír, mert abba szorult benne minden, ami mozog: én. Mert szeretnék lenni én is változatlan.

(A képek, a már jelzett technikai probléma miatt, az internetről valók.)

1 megjegyzés:

  1. No, ez szinte minden elemében különleges hét volt, de hát miért ne lehetne egy hét minden elemében különleges? Sőt, lehetne-e egyáltalán nem különleges?

    VálaszTörlés