Túlélés és halál
Szeplős, fehér bőrű, sovány, szorongós kislány voltam 11-12 évesen, amikor tbc-s lettem. Több mint fél évet feküdtem. Hála a doktor bácsinknak, aki a Mester utcai rendelő főorvosa és nagypapa régi jó ismerőse volt – mindketten Erdélyből települtek át –, nem kellett kórházba mennem, nagy titokban otthon gyógyulhattam. Alacsony termetű és nagy potrohú, aranyos bácsi volt, és remek orvos, aki ha kellett, kisebb sebészeti beavatkozásokat is elvégzett a családban. Harminc év múlva találkoztam egy ferencvárosival, aki – amikor szóba került – úgy emlegette, a szegények orvosa; meg persze a fizető, jómódú pácienseké is, hiszen valamiből élnie kellett. Otthonában és otthoni magánrendelőjében megőrizte a XIX. századi orvoslakás nagypolgári hangulatát, bámulatba ejtő dísztárgyakkal: bólogató, nyelvöltögető porcelán Buddha, haldokló nőt bal karjában tartó, jobb kezével a halált eltaszító orvost ábrázoló színezett nyomat… Rendelője sarkában pedig egy özönvíz előtti röntgengép monstrum – ez leplezte le a tbc-met.
Nem tudom, hogyan sikerült zsidóként túlélnie a vészkorszakot. Rajongva szeretett lánya huszonévesen öngyilkos lett. Nem sokkal élte túl, morfinista lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése