Huszonnyolcadik hét - kedd

[A létezővé lett múlt lapjai]

Naplóírás nélkül gyakran telik el akár egy hét is, nem mindig találom meg a helyét a nap ritmusában – azért az gyönyörű lenne, minden nap kiérdemelni egy csendes, kávéházi félórát. És ilyenkor gyakori a kísértés, hogy a bizonyosan megőrzött és ennél fogva minden valószínűség szerint a legfontosabb emlékképek rögzítése mellett néhány bizonytalan eredetű, elsősorban inkább a körülményekre vonatkozó feljegyzés is megszülessen. Van-e jelentősége, hogy az az emlékezetes találkozás, vacsora, vagy éppen ölelés egy nappal előbb, vagy később esett-e meg? De ha feltehető ez a kérdés, akkor nem éppen a valósággá lett múlt megörökítésének reménytelenségével szembesítem magam?

[2]
Családi reggel, én keltegetem a lányokat, Borival sétálunk le a sulihoz, Julcsi már türelmetlen volt és előreszaladt. Napfény ébresztett, leküzdve a Duna felől érkező ködöt, megcsillant a patakban, aztán egész nap a fények játéka kísért a tükröződésekben. Gyorsan letudott zsűrizés az új tagok fájdalmasan akadémikus részvételével. Natit keresem a nagyvárosban, de már felhők gyűltek fölé, próbálom nyugtatgatni – keresem a szerepem, még mindig. Ebben talán nem vagyok túl sikeres, csak a halogatás, ezt érezheti. Borit kísértük úszóedzésre, elcsordogált a délután és aztán az este is. Csendesen odabújok még.