Harminckettedik hét - hétfő


Mennyivel könnyebb írni a képről, mint megcsinálni. Csapnivaló fotós vagyok, és ez már így is marad: életemben egy jó képet készítettem, az olyan, mint valamelyik Antonioni-film egy kockája. Apámmal és anyámmal vendégségbe indulunk, át a lakótelepen, alulról fölfelé fotóztam, egy négyéves hogyan is nézhetne másként. Ferde a kép, valószínűleg ettől lett jó, dőlnek a házak és a szüleim is. Viszont minden nagyon éles. Hiába vannak a családomban sokkal jobb gépek, ma már egyszerűen nem tudok éles képet készíteni. Még az sem lehet, hogy a szememmel van baj, mert az apparátus azt is kiegyenlíti, a kezem sem remeg, valószínűleg az a probléma, hogy nem érdekel a fotó elkészítése. A képeket egyébként sem készítik, hanem készülnek. Úgy emlékszem, négyéves koromban például még biztosan azt gondoltam, hogy minden gyárban készül. A ház a házgyárban, a kép a képüzemben. Odarakják, élünk benne, elénk kerül, nézzük. Amikor életem legjobb képét készítettem, még azt sem gondoltam, hogy amit épp akkor teszek, ugyanolyan fotóhoz vezet, mint amilyet a Filmlexikonban vagy a Film Színház Muzsikában láttam. Mert az igazi fotók azokban vannak. Ha jobban belegondolok, amikor életem legjobb fényképe készült, még ki sem adták a kétkötetes Filmlexikont. Most meg már nem is nézegetem, ottmaradt anyáméknál. Persze a képeit kívülről tudom.


3 megjegyzés:

  1. Micsoda tündérek!
    És milyen tökéletesen életlen képeken!
    És hát a szöveg.
    Meg vagyunk tisztelve.

    De valami lehet a levegőben; valami anti-statikusság...

    VálaszTörlés
  2. Az relatív, mi is a jó fotó. Ma, mikor már elvileg mindenkinek sikerülnie kell bármit nagyjából tökéletesen dokumentálni egy jobb kamerával, szerintem az az igazi kunszt, ha valaki így tudja nyakon csípni a pillanatot, mint ahogy itt most a lányokat sikerült.
    Tágra nyílt szemekkel várjuk a folytatást.

    VálaszTörlés
  3. Egyre jobban tetszenek nekem az Egy kiállításmegnyitó képei...

    VálaszTörlés