Harminchetedik hét - kedd

Az univerzum festője

Saxon Szász János
legszemélyesebb vallomásai
7 napon át

2. nap
Egyszer, amikor már nem láttam a kedvenc öreg nénikémet a lócán üldögélni, mert meghalt, megsuhintott az elmúlás szele. Napokon át vigasztalhatatlan szomorúság töltött el, elbujdostam és sírtam. „Miért is születtünk meg, ha úgyis meg kell halni!” – hüppögtem magamban. Egyik este, idősebb nővérem felfigyelt rám, kivitt a szülői ház udvarára és az ég felé mutatott. „Látod azt a sok fényes pontot? Az a néni, akit annyira szerettél nem halt meg, a lelke csillagként ragyog ránk föntről, és egyszer majd mi is oda kerülünk.” Attól a pillanattól kezdve éveken át szinte minden este néztem az égboltot. Az így megfigyelt csillagok és galaxisok szerkezete, tere éreztette meg velem a végtelenség hátborzongató fogalmát. Gondolatban, mintha lépcsőfokok lennének, tovaszökelltem rajtuk, egyre messzebb és messzebb – mígnem az ismeretlen, a végtelen tér magába szippantott.

Később megfogalmaztam, hogy a világ valójában más, mint amilyennek látjuk, halljuk, tapasztaljuk, és csak annyit érzékelünk belőle, amennyit saját és megnyújtott „segéd-fizikai érzékszerveinkkel” képesek vagyunk felfogni. Létezik tehát egy, az érzékelésen túli valóság, amelynek feltárására nemcsak a tudós-feltaláló, hanem a művész is hivatott. Ez az ars poetica kíséri végig pályafutásomat.

Barangolás a Poliuniverzumban

Háromszög 9

Kör 9

Négyzet 9