Negyvenkettedik hét - szerda


[Három perc]


Ma volt három perc, amikor olyat láttam, amit már évek óta nem. Az utcai lámpák fénytócsáiban szelíden szállingózott a hó. Kár, hogy lányomnak nem tudtam megmutatni, hogy nem volt velem. Pedig biztosan örült volna neki, szereti a szépet, szereti a szép beszédet, és ebben a három percben máshogy nem tudtam volna beszélni, ha ő is ott van. Amikor pakolgatja a ceruzáimat, akkor is addig nézek rá csúnyán, amíg le nem ülök mellé játszani, rajzolni. Olyankor nekem is sokkal jobb, elfelejteni az én felsőbb szempontjaimat, alárendelődni. Már nem munkaeszközök, szerszámok, hanem ce nevű izék, bigyók, amikkel csíkot lehet húzni lepedőre, asztallapra, párnára, falra, kanapéra, apa karjára. De csak akkor, ha nem együtt ülünk a szőnyegen vagy a széken, előttünk kisebb-nagyobb papírok, sercegnek-zúgnak a grafitok, nénik és bácsik születnek pontokból és vonalakból. De csak akkor.

1 megjegyzés:

  1. El tudok képzelni a képekbôl egy Hogyhat antológiacímlapot... Kafák!

    VálaszTörlés