Nullanégynullaöt
Egész nap szemerkélt.
Igazi nagypénteki idő volt Húsvét hétfőjén. A szél se páhongott, a nap elő nem bújt. A kicsi sárga virág szirmot sem bontott, a tulipánok – édesanyám szerint – már néhány éve a kiskertünk helyett Kínában nyílnak. Csak az aranyeső, az zuhatagult. 
Egész nap szemerkélt. A mostaniak helyett a gyerekként megélt Húsvétok rémlenek. A hatalmas házfelfordítás takarítás címén. Amikor napokig nem találtam semmit – estvéli kedvenc könyvet pláne. Nagyanyám festéktől maszatos ujjai, az ecet szúrós szaga, a fényes, piros-tarka tojások, a harisnyába kötöttek, hagymalében úszók, lóheremintásak. A szódásüvegek, a sikongatások. A szenteltek íze a számban – a kalácsé, a sonkáé, a sohasemszeretett édestúróé. A barka a vázában. A „visszajött” harangok zúgása.
Hogy az ünnepre minden a helyére kerül.
A saját-tabernákulumunkban is.
Ahogy ma is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése