Tizennegyedik hét - csütörtök

Reggel, alig hogy felébredek, a neten rákeresek Lakner Zsuzsa kollázsaira. Néhány napja jelen voltam, amikor a derűvel átitatott Zsuzsa átadja pályatársának az egyik kölni múzeum katalógusát (amelyből megjelenő regényem borítójának ábrája is származik), azzal, hogy azt, ha inspirálja, használja fel újabb műveiben. A pályatárs: Cauli, a tépett-vágott-hajtogatott papírmunkák nagymestere. Kitűnő alkalmazott grafikusa került volt ennek a nagyszerű nyomdaipari műnek, a sóvárgás pírja ki is ült az arcomra, annak ellenére, hogy e katalógus nem lehet egyéb, mint gondosan tervezett-kivitelezett tömegcikk. Abban a jelenetben az nyűgözött le leginkább (háttérben a lamentáló Perneczky Géza), ahogyan ezt a tenyérnyi könyvecskét csomagolásából kibontogatta Zsuzsa. Engem ugyanis leginkább az izgat vagy negyven éve, hogy miként romlik el a mű, s az anyag változásával hogyan alakul át a test: dekollázsaimban eme folyamat stációit rögzítem. Ezt csinálom Veszprémben, Marokkóban és Kínában, s nyilván ezt csinálom akkor is, amikor írok.
Ma majd, úgy sejtem reggel, erre a pusztulástól áthatott keletkezésre élesedik ki a szemem.

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a bejegyzést szegény Cauli mester előttem már rég kommentálta volna, ha nem romlott volna el épp a fesztivál napján a kompjutere...
    Most lemarad az eseményekről, amiknek ilyenkor aktív tagja szokott lenni. Ennél rosszabb blogossal nem is történhet...
    Nos, a János által felidézett pillanatot Fodor Tünde a tőle megszokott éberséggel és félelmetes
    precizitással dokumentálta is, látható az SPN oldalán. Összeértek ott az agyak, valóban.
    Egyébkint kis városomnak tartozom egy megjegyzéssel; említett katalógus a stuttgarti Landesmuseumból származik és egy példány máris úton van Veszprémbe!

    VálaszTörlés
  3. Csodáás! Köszönöm János. Azért a helyi könyvtárból időnként megnézem a legfontosabbakat... és szólni is megpróbálok.

    VálaszTörlés