[A létezővé lett múlt lapjai]
[Prológus] Évek óta írok naplót, jelenleg egy fekete borítású Moleskine zsebnaptárba. A felület adott, nem léphetem túl a rendelkezésre álló hasábokat. A korlátozás jótékony hatású, nem enged elkalandozni, egy-egy nap sűrített eseményei sorakoznak fegyelmezetten. Nap nap után.
Azt, hogy a múlt feljegyzései milyen elementáris módon hathatnak a jelenre, kegyetlen leckeként megtanultam, de hogy valójában nem létezik sem Jövő, sem Jelen, csak Múlt, erre ma jöttem rá.
Most egy hétig ezt a létezővé lett múltat itt rögzítem, törekedve arra, hogy ne zökkenjek ki a megszokott hangnemből. Ez persze nem fog sikerülni. És minden nap készül három fekete-fehér, fekvő formátumú, összetartozó hangulatú fotó, talált témák – vagy előre megfontoltak.
Ma az első sorok és az első képek. Kezdem. Még nem tudom, hova tartanak, de elindult, és érzem az izgalmát.
[1]
Hajnali ébredés, még meg kell szoknom, újra, gyönyörű volt a nyár, és gyönyörű az előző éjjel, egész nap a hatása alatt vagyok. Csodás árnyékokra lelek, örülök nekik, a fényt jelentik, és azt, hogy ma süt a nap. M. városa körülvesz, kényeztet is, hagyom, hogy kényeztessen, hosszas ebéd, és délutáni kávézás, ahol már kérdezés nélkül hozzák a cappuccinót. Mától tudatosabb napok, fotók is készülnek – kíváncsian várom, befolyásol-e a helyzet, hogy az, amit már többször kérdeztem magamtól: a naplónak élem-e a pillanatokat… hogy ez a dilemma újraéled-e. Este még ébren találom a lányokat, nagy puszival fogadnak, N. egy picit morcosabb, ma órákat raboltak el tőle a szülőin. Még maradt a tegnap esti rozéból, máris egymásra hangolódtunk.
Az a galamb, ahogy élére állt a menetnek, mint aki otthon van, s a vendégeit - idegenből érkezett óriásokat - körbevezeti a környéken: hát igen, kicsit szürke, kicsit aszfalt, de mi itt élünk, és jó nekünk itt, mert ez az otthonunk; látjátok, a nap is milyen szépet süt erre mifelénk...
VálaszTörlés