Nyolcadik hét - csütörtök

Az ördög Pradát visel

…én Levist.
Az első narancssárga címkés óta a rabja vagyok. Ha tehetem, minden szezonban beszerzek egy újat. Ha elkorhad, levágom térdig, vagy szoknyát fabrikálok a szárakból. Farmert nem dob ki az ember csak úgy. Mert eljöhet még az ideje. Ha trapéz, azért. Ha túl bő, azért. Ha kihízta, akkor motivációnak. A csíkos noname kertészbermudát úgy szerettem, hogy gondolkodom, bekeretezve felrakom a falra. Mert felvenni már nem lehet, selyemvékonyra kopott, minden mozdulattól atomjaira hullana.
A tavasz és a nyár fontos darabja megint a tengerész trikó lesz. 2005-óta az, mióta miénk lett egy szupermarketben a francia tengerparton. Azért a többes szám, mert csak XL-es volt, így elsőre Tomi birtokolta. Míg bele nem került egy főzőmosásba... Egy másik nyáron aztán szembejött egy újabb példány, azt már 40 fokon mosom, hogy együtt játsszuk el bennük Picasso kalandjait.
Arra, hogy mivel kombinálhatnám még ezeket és az összes többi kacatot a szekrényemben, a híres divatblogos, Scott Schuman szokott inspirálni. Nemcsak a legnagyobb divatbemutatókon van jelen, rendszeresen fényképezi a világ minden táján az utca stílusos emberét. Naplójában olykor felbukkan egy-egy New York-i hajléktalan praktikusan összeválogatott öltözéke is. Ez nem cinizmus. Ha látnátok, igazat adnátok nekem. A stílus nem pénz kérdése. Hanem a méltóságé. Az öltözék pajzs, amiben biztonságban érezzük magunkat, vagy ellenállhatatlannak, megvéd a hidegtől, erőt ad, vagy kompenzál valamit, amivel nem szívesen élünk együtt.