A mi kis városunk
Gyönyörű nap volt ma, az egész város kiköltözött az utcára. Tíztől kettőig megvolt az összes kép; a friss spárgahegyek a heti piacon, a működő, 20-as évek berlini slágereit karcmentes, valódi bakelitlemezről játszó gramofon a bolhapiacon, az utcai zenész, aki bangladesi vak gyerekeknek gyűjtött pénzt. Épp azon gondolkoztam, kéne még egy kép a második hete osztálykirándulásra gyűjtő gimnazisták éneklő csapatáról, mikor befordultunk a Schlossparkba, ahol ott volt a nap témája. Németország igazi énje, a társadalmi párbeszéd eleven példája. Amiért olyan jó itt élni. A Stuttgart 21 elnevezésű pályaudvar bővítő projektje elleni tiltakozás mai demonstrációjának előkészületei. Kifejteni, mi is ez és hogyan vélekedünk róla, szétrobbantaná e blog kereteit, ezért csak annyit: rengeteg százéves fa kivágását tervezik hozzá.
„Ez a fa már akkor is itt állt, mikor Eduard Mörike Stuttgartban tanított.” A cédulán: „Aki másnak vermet ás...”
„Ez a fa már akkor is itt állt, mikor Golda Meir könyvtáros volt Chicagóban.”
„Ez a fa már akkor is itt állt, amikor Pjotr Csajkovszkij a Hattyúk tavát komponálta.” „Csüngünk a fákon: Robin Wood.”
Ez a facímkézés akar egy Arnolfini-projekt is lehetett volna. Nekem az jutott eszembe, amikor a Retro Fesztiválon címkékkel láttuk el a kert és a ház egyes pontjait, a Velünk élő retro projekt keretében.
VálaszTörlés