Tizenegyedik hét - csütörtök

[Ég és föld között]

Ég: 2010. május 13. 9 óra 45 perc

Dárdai Istvánné szül. Rabati Anna
és Dárdai Béluska, 1944.

Föld: 2010. május 13. 9 óra 46 perc

Háromheti tartózkodás után búcsút mondtam Anti fiamnak, és pár napra elutaztam idősebbik fiamhoz a Jászságba, hogy kis unokámat megismerhessem. Mikor a vonat elhagyta a romokban heverő pályaudvart és kivitt bennünket a szabadba, felszabadulás-, és megnyugvásként hatott rám a békés természet. Csendes elmerülésemet csakhamar megzavarta az egyik állomáson látott kép: hosszú tehervonat állt itt és a leplombált marhavagonok szellőztető rácsai mögül a bizonytalanságba indított zsidók szomorú és kérdő tekintete meredt felém. Hogy kinek, mi volt a bűne, mit vétett nem kérdi senki, hogy kinek mi volt az érdeme, mi jót tett azt sem kérdi senki: az új Európa ítélőszéke kárhozatra ítélte őket és ez elég ahhoz, hogy emberi jogaiktól megfosztva, megszűnjenek, mint szabad emberek létezni. Szégyenpír borítja arcomat, úgy érzem, felelős vagyok én is azért, ami itt történik. Krisztus megbocsátást, szeretetet és békét hirdetett, az Ő harca, az Ő új világa lelki magaslatra emelte az embereket. Európa új világa pedig a bosszú, a gyűlölködés vad örvényébe taszítja az emberiséget, és jaj annak, aki a részvétnek hangját megpendíti. Reggel értünk Szolnokra, az egyedüli és legelső jármű egy üres tejeskannákkal megrakott szekér volt, erre felkéredzkedtem és a tikkasztó déli hőségben egykedvű döcögéssel elindultunk Jászalsószentgyörgyre. Kétórás rázkódás után megérkeztem kis menyemhez, ki boldogan és büszkén mutatta be első unokámat, a négyhónapos Béluskát.
Fölemelem, törékeny kis teste hozzám simul és átjár a boldogság, hogy unokám van, nagymama lettem.

(Fiaimnak! Majd, ha egyszer hazatértek. - részlet)