[Ég és föld között]
Ég: 2010. május 14. 9 óra 27 perc
Ég: 2010. május 14. 9 óra 27 perc
Dárdai István, 1944.
Föld: 2010. május 14. 9 óra 27 percVisszafelé az utazás hosszadalmas, fáradságos és riadók által szabdalt volt.
Mikor Máramaros szigetet elhagytuk és Rahó felé vitt utunk, éreztem, mennyi védelmet nyújt Kárpátaljának ez a gyönyörű vidéke, szeszélyes kanyarokkal gazdag szűk völgye, mintha egy jól megépített, mélyen leásott futóárokban haladna a vonat, melyet fákkal, bokrokkal borított hatalmas oldalfalak védenek bombázások, légnyomás és repeszdarabok ellen. Július hónapjába léptünk, színész fiam most kapja ki szabadságát, nap nap után szívdobogva várom érkezését, július 8-án végre megérkezett Antikám. Levél jött nagyobbik fiamtól, Pityukámtól, írja, hogy háromévi szolgálat után végre leszerelt, és első dolga lesz ellátogatni Rahóra. Kimondhatatlanul nagy volt az öröm, hogy végre ismét együtt lehetünk.
Augusztus 5-én a községnek egy kézbesítője bejött üzletembe, gondoltam valami adóívet hoz... Nem tévedtem, adóívet hozott, de olyat, melyet egy anyának legnehezebb és legfájóbb kifizetni, egy adóív, mely vér- és életadót kíván, egy adóív, mely olyan, mint egy halálos ítélet. Remegő kézzel, kuszált betűkkel írom alá az ívet, szívemben sajgó fájdalom, ezer tövisszúrás, és millió anyák sóhajával kérdem, hát oda kell adnom, elragadják tőlem gyermekemet? Ólmos tagokkal vonszoltam magam a lakásomra és gyanútlanul köszöntő gyermekemnek átadtam a kegyetlen papírdarabot. Anti szótlanul, némán, férfiasan vette át behívóját, s miközben sírtam, ő halkan dudorászva csomagolt. Másnap, vasárnap reggel, egy félig átvirrasztott éjszaka után elkísértem fiam a vonathoz. Férfias komolysággal, de szomorú tekintettel búcsúzott el tőlem, és olyan mély szánakozással nézte azt a pár, agyongyötört, rokkant katonát, kik a vonatból kiszálltak, mintha csak a saját sorsát látta volna bennük. Vasárnap éjjel ablakomon kopog valaki, karom még lankadt a búcsúölelés fájdalmától, de most, a szeretet áramától gyújtva újból kitárul és a viszontlátás örömével szívemhez zárom hazatért fiamat, Pistit.
Mikor Máramaros szigetet elhagytuk és Rahó felé vitt utunk, éreztem, mennyi védelmet nyújt Kárpátaljának ez a gyönyörű vidéke, szeszélyes kanyarokkal gazdag szűk völgye, mintha egy jól megépített, mélyen leásott futóárokban haladna a vonat, melyet fákkal, bokrokkal borított hatalmas oldalfalak védenek bombázások, légnyomás és repeszdarabok ellen. Július hónapjába léptünk, színész fiam most kapja ki szabadságát, nap nap után szívdobogva várom érkezését, július 8-án végre megérkezett Antikám. Levél jött nagyobbik fiamtól, Pityukámtól, írja, hogy háromévi szolgálat után végre leszerelt, és első dolga lesz ellátogatni Rahóra. Kimondhatatlanul nagy volt az öröm, hogy végre ismét együtt lehetünk.
Augusztus 5-én a községnek egy kézbesítője bejött üzletembe, gondoltam valami adóívet hoz... Nem tévedtem, adóívet hozott, de olyat, melyet egy anyának legnehezebb és legfájóbb kifizetni, egy adóív, mely vér- és életadót kíván, egy adóív, mely olyan, mint egy halálos ítélet. Remegő kézzel, kuszált betűkkel írom alá az ívet, szívemben sajgó fájdalom, ezer tövisszúrás, és millió anyák sóhajával kérdem, hát oda kell adnom, elragadják tőlem gyermekemet? Ólmos tagokkal vonszoltam magam a lakásomra és gyanútlanul köszöntő gyermekemnek átadtam a kegyetlen papírdarabot. Anti szótlanul, némán, férfiasan vette át behívóját, s miközben sírtam, ő halkan dudorászva csomagolt. Másnap, vasárnap reggel, egy félig átvirrasztott éjszaka után elkísértem fiam a vonathoz. Férfias komolysággal, de szomorú tekintettel búcsúzott el tőlem, és olyan mély szánakozással nézte azt a pár, agyongyötört, rokkant katonát, kik a vonatból kiszálltak, mintha csak a saját sorsát látta volna bennük. Vasárnap éjjel ablakomon kopog valaki, karom még lankadt a búcsúölelés fájdalmától, de most, a szeretet áramától gyújtva újból kitárul és a viszontlátás örömével szívemhez zárom hazatért fiamat, Pistit.
(Fiaimnak! Majd, ha egyszer hazatértek. - részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése