Tizenegyedik hét - szerda

[Ég és föld között]

Ég: 2010. május 12. 8 óra 27 perc

Dárdai Antal, 1943.

Föld: 2010. május 12. 8 óra 26 perc

Az orvos tanácsára, május 26-án leutaztam Kolozsvárra, a Hajnal Klinikára, hogy szívemet kissé rendbe hozzam. Kolozsvár a szívemre üdítőleg is hatott, hisz ott, a Nemzeti Színházban gyönyörködhettem fiatalabbik fiam játékában és hallhattam illetékes körök elemző nyilatkozatát egyéniségéről és nagy tehetségéről. A Klinikán vettem ki szobát, hogy teljes nyugalomban lehessek, fiam naponta meglátogatott, néha kisétáltunk a nagy, városi parkba, vagy elmentünk együtt színházba, moziba. Így telt el néhány nap, zavartalan nyugalomban, mígnem június 2-án reggel 9 órakor megszólaltak a szirénák. Az óvóhelyen összejött a sok beteg és nyugodtan vártuk a riadó végét, egyszerre csak erős becsapódást hallottunk, a föld is megingott alattunk. Az asszonyok közül sokan elájultak, rohantak az ápolónők vízzel, orvossággal, feszült borzalommal várt és figyelt mindenki. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán a mi légelhárítóink működése okozta a megrázkódtatást, de pár percre rá, már hozták is hordágyakon a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket, nem volt kétséges, hogy kint történt valami. A kórház egész személyzete mozgósítva volt, az orvosok maguk vitték hordágyakon a betegeket, az önfeláldozó mentési munkában az orvosi hivatás igazi nagysága csodálatot és hódolatot váltott ki belőlem. Nagy aggodalommal töltött el a gond, hogy fiammal nem történt-e valami? Ugyanolyan aggodalommal lehetet ő is miattam, mert még a riadót le sem fújták, az én Antikám már ott állt mellettem, baj nélkül, sértetlenül. Kimondhatatlanul boldog voltam, és hálás szívvel fordultam a Jó Istenhez.

(Fiaimnak! Majd, ha egyszer hazatértek. - részlet)