[Őszi kert]
Tíz éve már, hogy egy nagyobb baráti társasággal minden ősszel eltöltünk egy hétvégét a Zsennyei Alkotóházban, a 19. századi, neogótikus stílusú Bezerédj kastélyban. A gyerekek élvezik a nyikorgó lépcsőket, sötét folyosókat és trónszerű karosszékeket, mi pedig a közös ebédeket a nagy ebédlőteremben, a kirándulásokat, de leginkább az őszidőt. Volt már szürke, tompa színű őszünk, szemerkélő esővel, deres reggelekkel és ködcsíkokkal a park fái között, sőt hóvihar. Zsennye mindannyiunk számára mégis a napfényes, ragyogó sárga-vörös ősz, az avar fanyar illatával. Alig várom, hogy a megérkezést követő nap reggelén saját hagyományainknak megfelelően bejárjuk a parkot. Az angolkert kanyargó ösvényein haladva mindig ugyanaz az élmény: mintha megállt volna az idő. Semmi sem változik, legalábbis nem a mi léptékeink szerint. Itt a fák diktálják a tempót, talán azért nem érzékeljük. Ebben a kertben, ahol nem egy, hanem majdnem száz famatuzsálem él – más a lépték. Sokan vannak és sokfélék. Tiszteletet parancsoló, hatalmas faegyedek uralják a teret. Érdemes elgondolkodni, miként változna meg viszonyunk a minket körülvevő természettel, ha sikerülne élőlényként tekinteni a fákra. Furán hangzik, de az emberek többsége pusztán tereptárgyként, háttérelemként érzékeli őket. Talán még ijesztő is lenne, ha csak egy pillanatra átéreznénk, hogy ezek a földből kimeredő, óriási élőlények nemcsak fent, de a föld alatt ugyanígy kiterjedve, szinte átszövik a teret körülöttünk. Mi pedig apró, esendő staffázsalakokként mozgunk a világukban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése