Stanley Kubrick tizenhárom éves korában kapja meg az első komolyabb fényképezőgépét, legalábbis mindenütt így olvasható. Tizenhét éves, amikor eladja az első fotóját a Look Magazine-nak (egy újságárus mereng Franklin Delano Roosevelt halálhíre felett), huszonegy évesen a bokszolókon kívül revügörlöket fényképez. Az egyik legjobb képén ő maga is ott áll, egy kistükrében arcát sminkelő hölgy mögött, fényképezőgépét nem a szeme előtt tartja, hanem kicsit lejjebb, hogy a nagyobb falitükörben a saját tekintete is jól látszódjon. A nő látványa másodlagos, Kubrickot csak a saját látása érdekli; ennyi egoizmus biztosan kell egy jó fotóhoz. A nő a képen Rosemary Williams, neve valószínűleg csak ezzel a képpel együtt létezik. Kubrick huszonkét évesen már abba is hagyja a fotózást, még egy önarcképe jelenik meg 1972-ben a Newsweekben.
Rájöttem, hogy nem szeretem a fotóhoz kötődő kényelmetlenségeket: mások megzavarását, a belegabalyodást különböző hatalmi viszonyokba, a tekintet árulkodó irányát, a kérést vagy a felszólítást. A tárgyak esetében is van valami furcsa fenntartás bennem a dolog kényszeredettségével kapcsolatban, mindenekelőtt magammal, a saját tekintetemmel szemben. Viszont szeretek belenézni mások életébe, ablakon, képernyőn, képen és filmen.
Hogy a Barry Lyndon milyen zseniális film!
VálaszTörlésTudtátok, hogy ahol csak lehetett, gyertyákkal világítottak, úgy vették fel a filmet?
Onnan ez a varázslatos festményszerűség.