Negyvennegyedik hét - szerda


[A Park]


A postára menet magammal vittem a „rendes” fényképezőgépemet (nem kicsi, zsebre dugós, hanem vállon cipelős), s menet közben azon gondolkoztam, mit fogok írni arról, hogy jobban szerettem Budán lakni, mint Pesten. Úgy nyolc évvel ezelőtt kerültem a Duna innenső oldalára, amúgy tősgyökeres budai vagyok. A héten voltunk vendégségben egy olyan igazi, csodálatos panorámás, hegyoldali lakásban; innen a nosztalgia.

Út közben betévedtem a Szent István Parkba (az Újlipótvárosban csak Park). Talán nem mindenki tudja: 1928-ig egy parkettagyár állt itt; 1935-ben parkosították, és Lipótvárosi park néven futott egy jó darabig.
Az amúgy mindig zajos, forgalmas kert most kihalt volt és csendes. Furcsa volt, de mégis valami báj lengte körül. Álltam középen és néztem az üres teret. Tavasztól őszig az életünk mindennapos része ez a hely. Munkából hazamenet itt szedem fel a családot, szombat délelőttönként pedig sokszor olvasgattam az újságot a homokozó szélén, más apukákkal együtt, míg a gyerek játszott.
Budapest nem a parkok fővárosa; ha vannak is ilyenek, nem tartjuk becsben és rendben azokat. Másik kedvenc városomban, Londonban, minden negyed egy-egy park köré épült. Többségük zárva is van, és csak a környéken lakóknak van hozzájuk kulcsa; fura szokás.
Budán nincs ilyen intézmény, mások vannak, más funkciókkal; a Moszkva téren például csak találkozni szoktak. Talán azért van ez, mert a zöldövezetben nincs szükség zöldre, hisz ott a kert. Igaz, így nem is találkoznak annyit csak úgy spontán, mint idelent Pesten, az Újlipótban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése