Nyolcadik hét

::Mail art blog::Kollázsblog::

Nyolcadik hét - vasárnap

Tajtékos napok

Emlékeztek a tavalyi, Vargha János készítette fesztivál-csoportképre?
Mikor megláttam, rögtön a szürrealisták jutottak eszembe. Az a kép, ahol illedelmesen üldögélnek öltönyben mind, a manifesztum megfogalmazói.
Ez a fotó jutott eszembe ma megint, amikor Schwäbisch Hallban megnéztük a Würth-gyűjtemény Max Ernst-kiállítását.
A képek és szobrok mellett volt egy halom fotó. A párizsi évekből Paul Éluard és Gala, aki akkor még nem ismerte Dalit; az amerikai házépítés; Lee Miller és Man Ray; a szerelmek, Leonora Carrington, Dorothea Tanning... Ablakon néznek ki: Breton, Leonora, Éluard, Arp, Ernst... „Ezek örökké együtt hibogtak” – mondja Tomi. És tényleg. Együtt Párizsban, a Cote´d Azur-ön. Amerikába is együtt menekültek a háború elől. Verseket írtak, illusztrálták egymás könyveit, kiállításokat organizáltak egymásnak, majd szétrebbentek és csinálták a dolgukat, hogy aztán megint összefussanak valahol. Mint az Arnolfini kollektíva tagjai. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek ezt a hetet!

Ein Maler ist verloren, wenn er sich findet -
Egy festő elveszett, ha megtalálja önmagát.
(Max Ernst)

Nyolcadik hét - szombat

A mi kis városunk

Gyönyörű nap volt ma, az egész város kiköltözött az utcára. Tíztől kettőig megvolt az összes kép; a friss spárgahegyek a heti piacon, a működő, 20-as évek berlini slágereit karcmentes, valódi bakelitlemezről játszó gramofon a bolhapiacon, az utcai zenész, aki bangladesi vak gyerekeknek gyűjtött pénzt. Épp azon gondolkoztam, kéne még egy kép a második hete osztálykirándulásra gyűjtő gimnazisták éneklő csapatáról, mikor befordultunk a Schlossparkba, ahol ott volt a nap témája. Németország igazi énje, a társadalmi párbeszéd eleven példája. Amiért olyan jó itt élni. A Stuttgart 21 elnevezésű pályaudvar bővítő projektje elleni tiltakozás mai demonstrációjának előkészületei. Kifejteni, mi is ez és hogyan vélekedünk róla, szétrobbantaná e blog kereteit, ezért csak annyit: rengeteg százéves fa kivágását tervezik hozzá.
„Ez a fa már akkor is itt állt, mikor Eduard Mörike Stuttgartban tanított.” A cédulán: „Aki másnak vermet ás...”
„Ez a fa már akkor is itt állt, mikor Golda Meir könyvtáros volt Chicagóban.”
„Ez a fa már akkor is itt állt, amikor Pjotr Csajkovszkij a Hattyúk tavát komponálta.” „Csüngünk a fákon: Robin Wood.”

Nyolcadik hét - péntek

A piszkos huszonkettő

A doboz tetejét, amiben a "22" című magazinomhoz érkező anyagot gyűjtöm, a héten kapott csomagokkal együtt már nem lehetett visszacsukni.
Megérett hát az idő egy új lapszámra, így kiterítettem a zsákmányt.
A kiadványt 2000-ben alapítottam. 22 művész 22 szignált, számozott, eredeti lapjából – a téma és a technika szabad – füzetet készítek, s ebből minden résztvevő kap egy példányt. Ebbe a projektbe bárki beszállhat, néha azonban szervezek tematikus különszámokat, amelyekben csak meghívott mailart- és fluxusművészek vesznek részt. A legbüszkébb a 2005-ös kollektív naplónkra vagyok: 22 napon át mindenki eltette az aznapi belépőjegyeket, cédulákat, s abból csinált kollázst, vagy fotókkal dokumentálta aznapi tevékenységét, mint mi most.
A magazinok alkotói közt Afrika és a sarkok kivételével minden kontinens képviseltette már magát. A munkák eleinte kézművesebbek voltak, tradicionálisan sokszorosított metszetek, vagy fénymásoló, pecsét, festés, ragasztás kombinációi. Ma már nyomtatóval nem tart napokig a lapok elkészítése. Ez gyakran a minőség rovásra megy. Néha csak a mail-art demokratizmusa tart vissza, hogy kidobjam azok lapjait, akik mindenütt ott akarnak lenni, de csak a mennyiség fontos nekik. Ám az idei első szám szép kollekció lett, s bármennyit kell is most spirálozni, amikor majd együtt látom készen, nézegetni fogom a kupacot egy darabig, mielőtt elküldöm a résztvevőknek. A címlapot a borítékok inspirálták, s nem a nyomat gyűrött, hanem az eredeti, amit beszkenneltem hozzá.

Nyolcadik hét - csütörtök

Az ördög Pradát visel

…én Levist.
Az első narancssárga címkés óta a rabja vagyok. Ha tehetem, minden szezonban beszerzek egy újat. Ha elkorhad, levágom térdig, vagy szoknyát fabrikálok a szárakból. Farmert nem dob ki az ember csak úgy. Mert eljöhet még az ideje. Ha trapéz, azért. Ha túl bő, azért. Ha kihízta, akkor motivációnak. A csíkos noname kertészbermudát úgy szerettem, hogy gondolkodom, bekeretezve felrakom a falra. Mert felvenni már nem lehet, selyemvékonyra kopott, minden mozdulattól atomjaira hullana.
A tavasz és a nyár fontos darabja megint a tengerész trikó lesz. 2005-óta az, mióta miénk lett egy szupermarketben a francia tengerparton. Azért a többes szám, mert csak XL-es volt, így elsőre Tomi birtokolta. Míg bele nem került egy főzőmosásba... Egy másik nyáron aztán szembejött egy újabb példány, azt már 40 fokon mosom, hogy együtt játsszuk el bennük Picasso kalandjait.
Arra, hogy mivel kombinálhatnám még ezeket és az összes többi kacatot a szekrényemben, a híres divatblogos, Scott Schuman szokott inspirálni. Nemcsak a legnagyobb divatbemutatókon van jelen, rendszeresen fényképezi a világ minden táján az utca stílusos emberét. Naplójában olykor felbukkan egy-egy New York-i hajléktalan praktikusan összeválogatott öltözéke is. Ez nem cinizmus. Ha látnátok, igazat adnátok nekem. A stílus nem pénz kérdése. Hanem a méltóságé. Az öltözék pajzs, amiben biztonságban érezzük magunkat, vagy ellenállhatatlannak, megvéd a hidegtől, erőt ad, vagy kompenzál valamit, amivel nem szívesen élünk együtt.

Nyolcadik hét - szerda

Csoportkép hölggyel

Az Arnolfini Retrofesztiválra készült kis etűdöm volt az első munkám, amihez családi fotókat használtam. A film szereplői mamám, nagyanyám, nagyapám és az ö barátaik, rokonaik, munkatársaik. Egyikük sem él már, a régi albumokat lapozgatva próbálom felgöngyölíteni a múltjukat, amiről sosem meséltek, mert kicsi voltam és ők talán akkor úgy gondolták, ráérnek még. Most, hogy kérdeznék, csak az album maradt. Képzelhetek róluk már, amit akarok, alig van valami, amihez igazodhatnék. Ha élnének, most beszélgetnénk. Én képeket csinálok ehelyett.
Ezúttal lapokat a Lakner család albumából az ez évi első "22" magazinomba.
Az ásványokról szóló szakkönyvet a padláson találtam, a pecsét egy régi svéd báli meghívóból készült, a Heindesign műhelyéből való, míg a 24 darab kis repülős ragaszt hosszú kitartó munkával narancsokról gyűjtöttük a vitaminmentes hónapokban. A sziklaszirt jobb oldalán ülő nő Zsuzsi nagymamám.
Ez a Zsuzsik hete, bizony, és ha már itt tartunk: mialatt ezt írom, az első két bejegyzés szereplője már München fölött repül.

Nyolcadik hét - kedd

St. Galleni kaland

Tomit ma a munkája a svájci St. Gallenbe szólította, és mi persze elkísértük. Nagyon vártam már, hogy láthassam a Kunstmuseumban január vége óta nézegethető Press Art című kiállítást. Ez egy nagyvonalú válogatás, amelyet a svájci műgyűjtőházaspár, Annette és Peter Nobel gyűjteményéből állítottak össze. Méghozzá olyan képekből, amelyek nyomtatványok felhasználásával készültek. Így viszontláthattam többek között a könyvekből már jól ismert Mimmo Rotella- és Jacques de la Villeglé-dekollázsokat, Schwitters- és Beuys-ragasztmányokat. A fantasztikus anyag a neten is megtekinthető.
Ezután végigsétáltunk egy hatalmas vörös szőnyegen, amely Pipilotti Rist és Carlos Martinez tervei alapján 2005 óta egy kis vörös, gyöngylámpás oázisba torkollik a város szívében.
Hazafelé megálltunk a Bodeni-tónál, hogy beszívjuk a tavasz vízi illatát. E tó vize nagyon hasonlít a Balatonéhoz, de mert itt iszap és homok helyett kavicsok vannak az alján, kristálytisztán láttuk, amint a víz alá bukó kacsa mellett a mélyben komótosan elhúz egy termetes ponty.
Ma délután újra megnyitották a légteret. Zsuzsi hazarepül, hogy családja végre egyen valamit más is, mint pizzát, hozzánk meg visszatérnek a dolgos hétköznapok.

Nyolcadik hét - hétfő

Stuttgart fölött az ég

Zsuzsi barátnőnk csütörtökön este a nap utolsó budapesti járatával érkezett hosszú hétvégére hozzánk. Péntek reggel az Eyjafjallajökull vulkán hamuja elérte a baden-württembergi légteret. Így a civil légi közlekedés első repülésmentes hétvégéje utána a mai napot is együtt töltöttük a láthatatlan hamufátyol alatt valószínűtlenül tiszta tavaszi napsütésben.
Ha a gazdasági válság és a természet tiltakozása következtében a világ valóban lelassulásra kényszerül, és az ilyen békés napokkal jár majd, örömest lemondok a banánról, kiviről, ananászról és minden légi úton terjedő jóról a világbéke érdekében.