Huszonnyolcadik hét

::Száz csűr::Budapest idomai::Selyemrét, Bécs::

Huszonnyolcadik hét - vasárnap

[A létezővé lett múlt lapjai]

A teljes intimitás. Ez nélkülözhetetlen. És a teljes őszinteség – ami persze csak vágy, elérhetetlen, önmagammal szemben is. De e kettő nélkül nem működik. Így aztán minden közösségi megosztás eleve zsákutca, szerepjáték. Úgyhogy vissza a kis, fekete bőrkötéses noteszhez. Nap nap után...

[1]
Vásározunk, sokadik vasárnapunk telik így, és végre kisütött a nap, egy hét után nagyon lehet örülni neki. Gozsdu-udvar, megőrzött képek arról a régiről, szerettem idejárni, és most a sors úgy alakítja, hogy ebbe a kicsit lélektelenül felújítottba járok hétről hétre. Vidám, szeretem, és azt is, hogy így is részese lehetek N. életének. A körúti kis boltot is csinosítjuk, igazi designüzlet kezd lenni belőle, ikeakör a beszerzésekért. Estére visszakapjuk a lányokat, jó látni, hogy nincs már szükségük az átzsilipelésre, egyre jobban értik a világot maguk körül. Este azért kis feszültség közöttük, nem halogatható a különszoba, és jöhetnek a teknősök is. A hét utolsó másfél órája még előttem áll, de erről már nem születik feljegyzés.

Huszonnyolcadik hét - szombat

[A létezővé lett múlt lapjai]

Egy ideje már foglalkoztat, hogy mi lesz a sorsa a szépen gyarapodó kis noteszeknek. De talán jobb ezt nem végiggondolni. Attól tartok, befolyásolná az elszántságomat. És akkor a holnapi lenne az utolsó feljegyzés.

[6]
Fél tízkor ébredünk; de régóta szerettünk volna egy ilyen napot! Hatalmas csend vesz körül minket, próbálom lefotózni, de a hálóját szövő pók, mire odaérnék a gépemmel, elbújik. Csak épp a piacra szaladunk le, méz és friss tojás, útközben a szakadó eső elől a könyvtárba menekülünk. Az eső délután enyhül, egy rövid séta, el a moziig, aztán vissza a Duna-parton, a kedvenc kávézónkban a kedvenc kávéinkat kérjük, karibi és azték. Elvesztett bronzmeccs a szerbekkel szemben, szilvássüti-sütés, egy izgalmas film az örök kedvenc Harrison Forddal. Egy csendes, imádnivaló nap kettesben.

Huszonnyolcadik hét - péntek

[A létezővé lett múlt lapjai]

Micsoda ölre menő viták... És bizonyságul hívhattam a napló feljegyzéseit, hogy igazolhassam a történtek valós verzióját. De egy ideje már egészen világos számomra, hogy mindez nem számít, hiszen csakis az emlékezet őrizte személyes valóságok a létezők.


[5]
Két napja még hősködtem, de mára olyan sűrű a szürkeség, ami már legyőzhetetlen. Szakad az eső, mindenhova elkísér, az állomás felé siettemben bőrig ázom. És ma másnap is volt, váratlanul tört rám, az előző esti vígasság nem indokolja. A szürkeséget fokozandó hírek érkeznek, úgy tűnik, tegnap akaratlanul is halotti tort ültünk. Szétkergetnek, széjjeleresztenek minket... Otthon azonnal forró fürdő, N. melengető kacagása. Sok-sok hete nem voltunk már kettesben, vártuk nagyon, rosszalkodunk, német kamaszfilmeken nevetünk a késő éjszakában.

Huszonnyolcadik hét - csütörtök

[A létezővé lett múlt lapjai]

[4]
Volt egy csúcspont, nehéz megtalálni, talán amikor már égett a tűz, fölötte a bogrács, és amikor már mind végigkóstoltuk a fügepálinkát, talán akkor. Gyakran ücsörgök itt magányos éjszakákon ebben a kertben, nagy akkor itt a csend, és gyakran elképzeltem ezt, hogy milyen vidám lenne itt sokakkal. Ma lett így először, amióta M. városába rendelt a sors, hogy összegyűltünk szinte hiánytalanul, halászlét főztünk, és szerettük ezt, mindenkin látszott. De valahogy aztán szétcsúszott, szóval azért a katarzis elmaradt. Pedig kellett volna ahhoz, hogy sürgessük a hasonló alkalmakat. A halászléra hármast adtam, de nem árultam el a többieknek, lehetett volna egy kicsit sűrűbb, az értékelésben így is sokat jelentett az, hogy mi készítettük.

Huszonnyolcadik hét - szerda

[A létezővé lett múlt lapjai]

Magánszertartás – az emlékekkel, hangulatokkal, szavakkal babrálás öröme. És néha, nagy ritkán beleolvasva egy távoli nap történéseibe, a rácsodálkozó újraélés. Ilyenkor, egy pillanatra, igazolódik a múlt valósága.

[3]
Ma a szürkeség kísér, mindenhol és mindenhova, és az egyetlen kiút, ha bebizonyítom, hogy ez is csak egy szín a sok más szín mellett. Sikerül. Reggel még az előző nap bonyodalmainak hosszadalmas bogozása Natival... Energiák születnek, ő inspirál, bizonyítani, neki is, magamnak is. Egy szürreális jelenet, a valószerűtlenségig idióta ügyintéző a bankban, súlyos pénzek múlnak az ilyen helyzeteken – szökik fel az adrenalin, szemtől szemben a szélmalommal, diadalittas a győzelmes kivonulás. Lazításképp Unicum a Tervpresszóban – aztán séta fel a várba, K. P. szülinapja. Előadást tart, egy kitartott kétórás mondat, élvezhetetlen – de egy kis ízelítő az itteni világomból. Oda a táncos buli reménye, megszökünk, most inkább kettesben jó nekünk.

Huszonnyolcadik hét - kedd

[A létezővé lett múlt lapjai]

Naplóírás nélkül gyakran telik el akár egy hét is, nem mindig találom meg a helyét a nap ritmusában – azért az gyönyörű lenne, minden nap kiérdemelni egy csendes, kávéházi félórát. És ilyenkor gyakori a kísértés, hogy a bizonyosan megőrzött és ennél fogva minden valószínűség szerint a legfontosabb emlékképek rögzítése mellett néhány bizonytalan eredetű, elsősorban inkább a körülményekre vonatkozó feljegyzés is megszülessen. Van-e jelentősége, hogy az az emlékezetes találkozás, vacsora, vagy éppen ölelés egy nappal előbb, vagy később esett-e meg? De ha feltehető ez a kérdés, akkor nem éppen a valósággá lett múlt megörökítésének reménytelenségével szembesítem magam?

[2]
Családi reggel, én keltegetem a lányokat, Borival sétálunk le a sulihoz, Julcsi már türelmetlen volt és előreszaladt. Napfény ébresztett, leküzdve a Duna felől érkező ködöt, megcsillant a patakban, aztán egész nap a fények játéka kísért a tükröződésekben. Gyorsan letudott zsűrizés az új tagok fájdalmasan akadémikus részvételével. Natit keresem a nagyvárosban, de már felhők gyűltek fölé, próbálom nyugtatgatni – keresem a szerepem, még mindig. Ebben talán nem vagyok túl sikeres, csak a halogatás, ezt érezheti. Borit kísértük úszóedzésre, elcsordogált a délután és aztán az este is. Csendesen odabújok még.

Huszonnyolcadik hét - hétfő

[A létezővé lett múlt lapjai]

[Prológus] Évek óta írok naplót, jelenleg egy fekete borítású Moleskine zsebnaptárba. A felület adott, nem léphetem túl a rendelkezésre álló hasábokat. A korlátozás jótékony hatású, nem enged elkalandozni, egy-egy nap sűrített eseményei sorakoznak fegyelmezetten. Nap nap után.
Azt, hogy a múlt feljegyzései milyen elementáris módon hathatnak a jelenre, kegyetlen leckeként megtanultam, de hogy valójában nem létezik sem Jövő, sem Jelen, csak Múlt, erre ma jöttem rá.
Most egy hétig ezt a létezővé lett múltat itt rögzítem, törekedve arra, hogy ne zökkenjek ki a megszokott hangnemből. Ez persze nem fog sikerülni. És minden nap készül három fekete-fehér, fekvő formátumú, összetartozó hangulatú fotó, talált témák – vagy előre megfontoltak.
Ma az első sorok és az első képek. Kezdem. Még nem tudom, hova tartanak, de elindult, és érzem az izgalmát.

[1]
Hajnali ébredés, még meg kell szoknom, újra, gyönyörű volt a nyár, és gyönyörű az előző éjjel, egész nap a hatása alatt vagyok. Csodás árnyékokra lelek, örülök nekik, a fényt jelentik, és azt, hogy ma süt a nap. M. városa körülvesz, kényeztet is, hagyom, hogy kényeztessen, hosszas ebéd, és délutáni kávézás, ahol már kérdezés nélkül hozzák a cappuccinót. Mától tudatosabb napok, fotók is készülnek – kíváncsian várom, befolyásol-e a helyzet, hogy az, amit már többször kérdeztem magamtól: a naplónak élem-e a pillanatokat… hogy ez a dilemma újraéled-e. Este még ébren találom a lányokat, nagy puszival fogadnak, N. egy picit morcosabb, ma órákat raboltak el tőle a szülőin. Még maradt a tegnap esti rozéból, máris egymásra hangolódtunk.