Harmincharmadik hét

::Balkon1::Balkon2::Balkon3::Balkon4::Balkon5::

Harmincharmadik hét - vasárnap

[Kertek útközben]

Minden utazásban úton lenni a legjobb. Mert a bepakolás az rémálom, a megérkezés meg már más izgalmakkal jár. De úton lenni az maga a szabadság. Nem én vezetek, hát ráérek olvasni, aludni és nézelődni. Beszélgetünk is persze, de legjobb csak bámulni kifelé az ablakon. Nagyon szeretem a kisebb településeket, a falvak valahogy rendben vannak. Sosem unom meg az előkerteket például. Ahogy elsuhanunk a sátortetős egyen kockaházak vagy régi tornácos parasztházak mellett, az épp csak egy pillanat, mégis sok ilyen képet őrzök magamban. Az udvarok barátságos rendetlensége, a díszkertek virágözöne, az üveges verandák, szőlőlugasok és kiteregetett ruhák látványa mosódik össze. Mindig érdekelt és egyszer majd utána is járok, hogyan változott meg a falusi házak virágos díszkertjének növényösszetétele. A parasztportákon évszázadokkal ezelőtt is ültettek rózsát, liliomot, szarkalábat, török szegfűt, margarétát és virágos fűszernövényeket: körömvirágot, levendulát és rozmaringot bizonyosan. Múlt századi jellegzetesség a ház előkertjét beárnyékoló két fenyőfa, alatta jukka, rózsatövek és árnyékliliomok. Meg a nyírott puszpángsövény. Érdekes azonban, miként gyűrűzött be a falvakba is a tujaőrület vagy a látványos évelők, a mediterrán dézsás növények divatja. Ilyenkor ősszel azért visszafogottabb a látvány, az utolsó rózsák mellett a krizantémok és őszirózsák uralják az út menti kerteket.

Harmincharmadik hét - szombat

[Őszi kert]

Tíz éve már, hogy egy nagyobb baráti társasággal minden ősszel eltöltünk egy hétvégét a Zsennyei Alkotóházban, a 19. századi, neogótikus stílusú Bezerédj kastélyban. A gyerekek élvezik a nyikorgó lépcsőket, sötét folyosókat és trónszerű karosszékeket, mi pedig a közös ebédeket a nagy ebédlőteremben, a kirándulásokat, de leginkább az őszidőt. Volt már szürke, tompa színű őszünk, szemerkélő esővel, deres reggelekkel és ködcsíkokkal a park fái között, sőt hóvihar. Zsennye mindannyiunk számára mégis a napfényes, ragyogó sárga-vörös ősz, az avar fanyar illatával. Alig várom, hogy a megérkezést követő nap reggelén saját hagyományainknak megfelelően bejárjuk a parkot. Az angolkert kanyargó ösvényein haladva mindig ugyanaz az élmény: mintha megállt volna az idő. Semmi sem változik, legalábbis nem a mi léptékeink szerint. Itt a fák diktálják a tempót, talán azért nem érzékeljük. Ebben a kertben, ahol nem egy, hanem majdnem száz famatuzsálem él – más a lépték. Sokan vannak és sokfélék. Tiszteletet parancsoló, hatalmas faegyedek uralják a teret. Érdemes elgondolkodni, miként változna meg viszonyunk a minket körülvevő természettel, ha sikerülne élőlényként tekinteni a fákra. Furán hangzik, de az emberek többsége pusztán tereptárgyként, háttérelemként érzékeli őket. Talán még ijesztő is lenne, ha csak egy pillanatra átéreznénk, hogy ezek a földből kimeredő, óriási élőlények nemcsak fent, de a föld alatt ugyanígy kiterjedve, szinte átszövik a teret körülöttünk. Mi pedig apró, esendő staffázsalakokként mozgunk a világukban.

Harmincharmadik hét - péntek

[Könyvekbe zárt kertek]

A kertes nagymamámnak volt egy üveges könyvszekrénye, ami az ebédlőben állt. Amikor szüleink három évenként hosszabb külföldi útra indultak, lepakoltak minket Fertőszentmiklóson, ahol húgommal és az unokatestvéreimmel emlékezetes nyarakat töltöttünk, szabadjára engedve Mama végeláthatatlan birodalmában. A szekrényt ugyan csak esős napokon látogattuk, de mindenki talált benne kedvére való könyvet, mert a kertészeti szakkönyvek mellett megvolt a teljes Világjárók sorozat. Ő persze nyáron, dologidőben sosem ért rá ilyesmire, de mindig mondta, hogy alig várja a telet, mert amikor a kert pihen, ő is útra kel. Behatárolt lehetőségeihez képest ugyan sokfelé megfordult, hajtotta a kíváncsiság – de a távoli tájakat könyvvel a kezében, gondolatban járta be.

Az én kertkönyvtáram egyre több polcot foglal el. Sok híres és/vagy csodálatos kertben jártam már, de mostanában én is ritkán jutok messzebbre és ezekkel a könyvekkel vigasztalódom. Több kert rejtőzik ebben a sarokban, mint amennyit egy életbe besűríthetnék, és ha nem is teljes értékű az élmény, akkor keresem fel őket, amikor csak akarom.

Vannak persze tervek a távoli jövőre nézve (például az itáliai manierista kertek), és vannak álmok, melyek valószínűleg azok is maradnak. Karnyújtásnyira van és mégis elérhetetlen például Borsos Miklósné Kéry Ilona tihanyi toszkán kertje, melyről úgy ír Kertem című könyvében, mintha egymásba karolva járhatnánk be - sajnos az örökösök zárva tartják.

Másik nagy kedvencem Luis Barragán, de az ő ragyogó, modernista épített kertjei legalább a világ másik végén Mexikóban vannak, az nem fáj annyira.

Harmincharmadik hét - csütörtök

[Örökbefogadott kert]

Néhány éve a szentendrei Polgármesteri Hivatal elindította a Civil Örökbefogadási Programot, melynek keretében vállalkozó szellemű lokálpatrióták örökbe fogadhatták a város valamely kulturális vagy természeti értékét, legyen az öreg fa, forrás, régi kapu, szobor vagy útszéli kereszt. A cél az volt, hogy a környéken lakók rendbe tegyék, gondozzák, magukénak érezzék ezeket a többnyire lepusztult, elhanyagolt állapotban lévő kincseket. Kapva kaptam az alkalmon, már rég kinéztem magamnak a Püspökmajor lakótelep felé vezető forgalmas út mellett álló, terméskő fallal körülvett oszlopos keresztet. Hiszen mikor kaphat az ember kölcsön barokk sírkertet, egy igazi hortus conclusust? (És erről még oklevelem is van!) A Szerb Kálvária néven nyilvántartott 18. századi műemlékkereszt a lelakatolt kovácsoltvas kapu mögött egy sitthalom és szeméttelep közepén magasodott. Zsákszámra hordtuk el a követ, szemetet, összetört üvegeket. A takarításban, gyomirtásban az egész család tevékenyen részt vett. Tabula rasa – lehetett kertet tervezni!

Ma a sírkövet kétfelől rózsák szegélyezik, a kereszt talapzata köré pálmaliliomokat ültettünk. A halvány mészkőoszlopnak sötét lombú, örökzöld tiszafacsemeték adnak kontrasztos hátteret.

Ez már a harmadik évünk, és minden évszak új látványt ígér. Az idén vadszőlőt futtatunk a falakra, jövő tavasszal pedig rengeteg tulipán és nárcisz virít majd itt. Amióta igazi kert lett belőle, alig dobnak be szemetet, nem rongálják tovább.

Nekünk is tartogat még meglepetéseket. Klári nemrég, a sírkő tisztogatása közben vette észre kedvenc koponyánk fölött a két összefonódó kéz finom rajzát.

Harmincharmadik hét - szerda

[Saját kert]

Igen, ez is a cipész cipője eset. A saját kertemre mostanában csak lopott félórák jutnak. Amikor Miki alszik, vagy a lányok és Józsi vállalják, hogy szórakoztatják, amíg én kihúzom az elszáradt paradicsomtöveket; visszametszem a málnát; kiviszem a komposztot; eldugdosom az utolsó tulipánhagymákat; összegereblyézem a cefreszagot árasztó ringlótömeget; felkapkodom a lepotyogott diót; karót verek a szétomló őszirózsák és krizantémok mellé. Vagy csak élvezem a föld szagát, az őszi színeket és a csendet. Mert a kertbe ritkán tartanak velem, a kertészkedés az én kiváltságom.

A kert az én privátszférám, tető nélküli dolgozószobám. Magamra zárom a kertet és végre végiggondolhatom a gondolataimat, számba vehetem a tennivalóimat, s miközben teszek-veszek, kipihenem magam. Végül persze valaki utánam jön és megkeres, mert nem értik, ahogy annak idején én sem értettem mamámat, hogy a „kimegyek egy percre a kertbe” hogyan tarthat órákig.

Kertem sok kisebb önálló karakterű kertegységből áll, mert nem tudok lemondani az ezerféle lehetőségről pusztán egy átfogó koncepció kedvéért. Így van gyümölcsös (fák közé feszített ruhaszárító kötéllel), vetemény, komposztáló, málnás és mediterrán fűszerkert. Vadonszerű sarok, ahol az árnyékliliomokkal és páfránnyal körülvett öreg szilvafát beborítja a borostyán és a vadszőlő. Királyi méretű diófa, lombsátra alatt hintával és homokozóval, sőt gyep, amin akár focizni is lehet. Az előkertben pedig megvan gyerekkori paradicsomkertem, anyai nagymamám kertjének esszenciája: a fenyő, puszpáng és rózsaillatból sodort emlékkert.

Harmincharmadik hét - kedd

[Lakótelepi kiskertek]

A szomszédos Püspökmajor lakótelep, sokkal inkább lakópark, mint sok most épült társa. Az évtizedek alatt ligetté sűrűsödő facsoportok a négyemeletes épületek fölé magasodnak és a viszonylag szellősen elhelyezett tömbök közti zöld felület dominánsabb a házgyári szürkénél. Még csak nem is elhanyagolt, közmunkások tartják rendben a gyepet, metszik a sövényeket. De ha hátrakerülünk, a háztömbök takarásában titkos kerteket találunk. Az illegálisan létesített, merthogy közös területből kihasított, apró magánbirtokok létezése felett szemet hunynak az egyébként éber közterületesek. Sok közülük évtizedes múltra tekint vissza, itt voltak már akkor is, amikor a szomszédos gimiből ideszöktünk a lyukasóra alatt.

A park többi részétől, többnyire jelzésszerű kerítéssel elkülönített zárt kertek között vannak szabályos szerkezetű, virágágyásokból kialakított, kispolgári díszkertecskék, melyeket kertésze leginkább felülnézetre komponál, minthogy pusztán az ablakokból nyílik rálátás, közvetlen kertkapcsolat itt még a földszinten sem jön szóba.

Vannak olyanok is, akik a „telekhez” hasonlóan a zsigeri föld-kert utáni vágy megtestesüléseként igyekeznek a rendelkezésre álló pár négyzetméterbe sűríteni mindazt, ami számukra a földi paradicsomot jelenti: a saját termést hozó veteményt, rózsakertet, madáritatót, nyugágyat és szabad levegőn nyaraló szobanövényeket. Mindehhez jó magyar szokás szerint minden lehetséges anyagot és tárgyat felhasználva, egy végtelenül zsúfolt és eklektikus, de bumfordiságában is megható, sőt meghitt menedéket teremtenek a lakótelep közös, ám személytelen terében.

És élnek köztünk olyanok, akik ha nem is tudatosan, mégis a korszellemnek megfelelően kertészkednek, amikor felesleges növényeiket környezettudatos módon, újrahasznosított műanyagvödrökbe telepítve a köz javára fordítják, egyedi hangulatot kölcsönözve az egyen lépcsőháznak.

Harmincharmadik hét - hétfő

[Közös kertjeink]

[Intró] Szerencsés vagyok, hogy enyém a szép október közepe, merthogy fényes őszi napokat ígérnek az időjósok. Aligha meglepő módon, kerteket látogatunk majd egész héten – ahogy egyébként is teszem, ebben az évben már Miki fiammal az oldalamon. Járjuk a város kertjeit: köz- és magánkerteket, sajátot és örökbefogadottat, nagyvonalút és kispolgárit, kertészkedünk, igazítunk, rendbe tesszük, amit kell, vagy csak gyönyörködünk bennük és rögzítjük kertjeink mulandó állapotát. A babakocsit rég felszereltem a legszükségesebb kerti szerszámokkal, a fényképezőgép pedig mindig nálam van, mert nemcsak a kertek, de Miki is olyan gyorsan változik, hogy vétek lenne elszalasztani az izgalmas pillanatokat.

Ma a belvárosban akadt dolgunk, innen származik a három kert. Közkertek, az arra járók örömére.

Nálunk, Szentendrén is rengeteg a múlt örökségeként itt maradt betonvályú, ezek jó néhány évtizeddel ezelőtt főként a közintézmények virágos díszeiként funkcionáltak. Azóta megváltozott a környezet; eltűnt mögülük az épület vagy egészen lehetetlen helyeken halmozták fel őket, de a legrosszabb, hogy leginkább gazdátlanul, üresen vagy szeméttel megrakva rontják a városképet. Pedig van bennük fantázia: a 11-es úttól 10 méterre az új lakók színes virágoskertet varázsoltak belőlük. Még a töredezett vályút is beültették, a virágok pedig öntevékenyen továbbterjedtek, és az út szélét is birtokba vették.

A második egy nemrégiben lezajlott gerillakertész akció eredménye. A lepusztult, összefirkált Ferenczy-köz, néhány lelkes városlakó összefogásának és önkéntes munkájának köszönhetően, egyik napról a másikra virágba borult. A mi kis Spanyol-lépcsőnket a pesszimista várakozással ellentétben már egy hete élvezik városlakók és turisták, és minden palánta megvan.

A régi, lepusztult belvárosi házak ablakkertjei is külön fejezetet érdemelnének (művirág és plüssállat vagy babacsendéletek, rosszabb esetben virágos üvegmatrica…). Ezt a különös kaktuszkertet nemrég fedeztem fel az egyik mellékutcában. Mondhatnánk, hogy mesterkélt, egyáltalán nem illeszkedik a környezetéhez és mégis…A sötét hátterű, kirakatszerűen a járókelők felé nyíló kert magába szívja a napsugarakat, és a kaktuszok, ezek a szoborszerű, mozdulatlan növények, szinte szétvetik az üveget.