Tizedik hét

::Gasztroblog::

Tizedik hét - vasárnap

[Hegynapló]

Sajnos a hegyen nem élnek halak, ezért úgy kell felcipelnem oda őket. Szegénykék közben megfulladnak vagy megfagynak a jeges rémülettől. És akkor már úgy vagyok a dologgal, hogy legalább a végső tisztesség legyen teljes nekik. Mumifikátori tudásanyagomat felhasználva megtisztítom őket, enyhén besózom és meglocsolom frissen facsart citrommal. Közben folyamatosan veszekszem a macskákkal, mert egészen megőrülnek már a tudattól is, hogy pikkelyes tette be uszonyát a hegyre. Könyökkel lökdösöm el a pulttól, lábbal terelgetem őket az ajtó felé, kezemben a vértől csöpögő késsel. E látvány csak tovább ösztönzi ragadozó ösztöneiket.
A haltetemeket olajjal kenegetve grillrácsra teszem. Az apám balatoni kárászait is grillezem, hasukba diónyi vajat, saját termésű kakukkfüvet és zsályát, valamint citromot tömök. A szemfödelet csak akkor borítom rájuk, ha túl vastag a testük, hadd párolódjanak egy kicsinykét. A fedeles grillsütőt az amerikaiak találták ki azért, hogy felhőszakadás és hurrikán közben is tudjanak sütögetni.
És egy kis színes hír a végére: kiderült, hogy a hegyen igazi, 100%-os bio nutella terem! Ezt a főszerkesztő úr (Fircas Arnolfiniensis) is láthatta a saját szemével, miközben ornitológiai observatiót végzett közvetlenül a harkály feneke alatt.

Tizedik hét - szombat

[Hegynapló]

A hegy egészsége érdekében lelkiismeretesen és szelektíven gyűjtöm a hulladékot. A lerakósziget messze van, autóval kell odamennem, tehát szennyezve védem a környezetet. Vagy ahogy D. mondta kiskorában: környezem a szennyezetet.
Lehet, hogy változtatni kéne a módszeremen és inkább gyalog vinni a szemetet. Minden nap odajárulnék a konténerek elé, kezemben egy-egy összetaposott palackkal, tejfölös dobozzal; olyan lenne, mintha áldoznék a környezetvédelem oltára előtt. „A fogyasztói társadalom kisembere naponta bocsánatot kér a természettől” – vagy valami ilyesmi.
Reggel a természet már barackot nyomott a fejemre, néhány faforgács képében. Míg a gazokkal hadakoztam, egy lelkes Fekete harkály (Dryocopus martius) végzett komoly asztalosmunkát felettem. Körülbelül 25 percig fúrt-faragott, tépte a kérget, szórta a forgácsot.
Ha ez így megy tovább, nem kell favágókat hívnunk az elszáradt fához.

Tizedik hét - péntek

[Hegynapló]

Budapest a kétmillió hídmérnök hazája! A hegyet a Lapossal összekötő egyik hidat most újítják fel, féloldalasan át lehet rajta közösségizni, s közben vásári élőképként tűnik fel egy komplett üzemlátogatás.
A pszeudo-hídmérnökök, ravasz kis ipari kémek rátapadnak a villamos ablakára és versenyben cikizik a hídépítőket. Mindenki biztosan tudja, hogy vacakul haladnak, rossz a technológia, a határidő éveket csúszik, lopják a pénzt, satöbbi. Ki egy bizonyos személyt, ki egy pártot, ki egy vallást okol mindezért. Ki burkoltan, ki konkrétan.
Nem tudom, mi igaz ebből, inkább azt figyelem, szegény munkások hogy nem fagynak meg télen és hogy nem sülnek meg nyáron ott a vason? Ki szervezte meg ilyen ügyesen, hogy a villamos és a gyalogosok azért át tudjanak járni? És mi van azzal, aki a mentőcsónakban ül? Kinek a fejében született meg ez a jópofa daru?
A sok kérdés egészen elfáraszt, szememet inkább Radnóti lépcsőházára szegezem, bár már most alig látszik a kizöldült fák miatt. Ő, ha hazajött volna, nem is tudott volna átkelni a felrobbantott hídon. De lehet, hogy nem is ez fájt volna neki a legjobban.

Tizedik hét - csütörtök

[Hegynapló]

A hegyről ma is tömegközlekedve mentem le, és úgy jöttem vissza. Volt már, hogy gyalog jöttem fel, hóban, sztrájkban, de nem növesztheti az ember a végletekig a vádliját! Manapság már nem is tömeg-, hanem "közösségi-közlekedem"! A bkv-kreatív azt hiszi, ezzel a szóval ezreket csalogathat fel a villamosra, hiszen a közösség sokkal jobb, mint a tömeg. Utóbbi sűrű és büdös, míg a közösség barátságos, tele van fele- és egész barátokkal, ráadásul közösen valósítjuk meg egyéni célunkat: eljutunk a célba.
Imádom fürkészni a közösséget. Nem is értem, miért dugaszolják be a többiek a fülüket és hallgatnak buta reggeli rádiókat – amit egyébként én is hallok –, őket nem érdekli, mi zajlik idekint? Nem kíváncsiak mások telefonhívásaira? Politikai eszmecseréire? Cégek üzleti terveire?
Ma például megtudtam, hogy valaki már ezerszer megmondta valakinek, hogy ezt nem csinálja tovább, az a füle botját sem mozgatja erre, de ma beszél a főnökével és az talán véget vet mindennek! Hacsak, nem az van, amit mindenki sejt az irodában, hogy mit művelnek azok ott ketten, de őt az sem érdekli, mert munkahelyen dolgozni kell, nem „azt” csinálni. Na, ekkor ijedten átkagylóztam egy srác ipodos zenéjére.
Mai napi jó cselekedet és országimázs: fogyatékkal élő német turistáknak átadtam az ülőhelyet. Bittesőn!

Tizedik hét - szerda

[Hegynapló]

A hegyen nincsenek kicsi zöld fluoreszkáló idegenek, a terepviszonyok nem kedveznek csészealjak landolásához, meg különben sem kapnának engedélyt a nemzeti parktól. Itt régimódi kísértetek járnak.
A kedvencemmel ma is találkoztam, ezúton csókoltatja az egész Arnolfini Kört! Neki egyébként szőlőskertje volt itt anno, itt írta „Kertészgazdászati jegyzetek” című művét, sőt ide is akart temetkezni, de a fránya örökösök nagy nemzeti derendóciával levitték testét a rossz levegőre.
Mondtam neki, jééé, pont reggel emlegettük, mert D. nehezen gyűri a kötelező irodalmat, nem is csodálom, kit érdekel már a pipafüstös lassú XIX. század – engem például igen, de az meg kit érdekel –, szóval D. azt mondta, ha már belekezdett az ön regényébe, akkor végig is olvassa, mert "nem akarja a többi, még el nem olvasott betűt megsérteni". Reggel óta folyamatosan ötlik fel bennem az életemet szegélyező megsértődött betűk, meg nem nézett filmkockák, félretolt finomfőzelékek megannyi képe.
Délután előkészítettem a házilag füstölt csülköt és beáztattam a babot, mert este a szellem kedvenc levesét fogom elkészíteni. Egy kis adagot kint hagyok majd a tűzhelyen, hátha pontban éjfélkor beszagol a konyhámba. Hiszen a kíséretet is csak ember! Vagyis az volt valamikor.

Tizedik hét - kedd

[Hegynapló]

Sokáig azt hittem, hogy a városi legenda műfaja csak legenda, de ha mégsem, akkor ilyesmi csak kisebb településeken születhet. Több városban is éltem már, de azok emberléptékűek voltak, ott valóban könnyen kaptak szárnyra a legendák és hamar körbe is értek.
Zs. könyvkötő műhelye is egy legenda, de ez igazi nagyvárosi. A műhely a szomszédos hegy tövében van, saját hegyemről lecsorogva pont belé ütközöm. Izgalmas eszközök, anyagok, súlyos mechanikus gépek és maga a Mester, aki persze nem úgy néz ki, mint egy mester, ez benne a legrejtélyesebb. Pedig érti a szakmát, tavaly saját szememmel láttam, amint a spanyol királynénak készített CD-tartó dobozt, gyönyörű motívumokkal, tehát egy valóságos udvari szállítóval van dolgunk! A doboz olyan jól sikerült, hogy őfelsége fő-főelőhallgatójának ki sem kellett vennie a lemezt, megszólalt a muzsika magától ott bent a dobozban! Aki nem hiszi, járjon utána!
A környékbeliek különös módon vonzódnak a műhelyhez, óvó szemmel figyelik Zs.-t a nagy kirakaton keresztül. A turistákat is bevonzza valami, bekukkantanak hozzá, vásárolnak apróságokat, dobozokat, könyvecskéket, de akármilyen kicsi is az a doboz, a műhely hangulata bőven belefér.
Én is vettem ma egy dobozkát és egy noteszt, amit majd egy elsőáldozó kislánynak fogok adni.

Tizedik hét - hétfő

[Hegynapló]

Kedves Naplóm! Stafétaként kaptalak téged, egy hétig leszel velem, együtt kelünk, együtt fekszünk, a kettő között pedig együtt nézelődünk. Ha szerencséd van, még álmodom is rólad, mert azt nagyon tudok, ha lehetne, kiváltanám az ipart álmodásból. Egyelőre nem látom tisztán, milyen egy stafétabotba ojtott napló, kihajt-e belőle valami oldalág s annak gyümölcsében vajon egy csöppet benne leszek-e én is?
Apropó, gyümölcs! Kedves Naplóm, azt tudod, hogy te ugyanolyan vagy, mint a kert? Naponta ápolni kell azt is, ha szépet látok benne, le kell fényképezni, ha csúnyát, azt meg azért, mert csak így tudom utólag összehasonlítani a széppel. Tegnap is órákig ápolgattam a kertet, ez persze még nem e hét témája, de az már igen, hogy mint jó paraszt, ma hajnalban boldogan hallgattam az esőcseppek kopogását a tetőn, mert tudtam, minden egyes esőcsepp be fog épülni a retkeimbe, percről percre duzzadnak, kerekednek. Rájuk is fér, mert hónapos retek létükre már hathetesek, és csak nem akarnak megszületni.
A hajnali eső után felkeltem. Egy hegyen kelek fel, udvariasan előre engedve a Napot, a csicsergő madarakat, a zörgő kukásokat, a nesztelen kocogókat és az őket megugató kutyákat.
A kutyák nem dühből ugatnak, ezt csak az emberi fül érzékeli így, valójában röhögnek. Kacagnak a kocogókon.
- Bruhahahaha! Nézd, itt jön megint egy!
- Ne má'! Hol?
- Ott, ott, mindjárt odaér a kerítésetek elé!
- Itt van, itt van! A marha! Hahahaha... Kösz, hogy szóltál!
Ezt onnan tudom, hogy először is értek az állatok nyelvén, másodszor pedig engem például még soha nem ugattak meg, mert még életemben nem futottam az utcánkban, pláne nem muris tapadós ruhában. Azért a buszhoz futok néha, de már csak a célegyenesben, arrafelé pedig nem laknak kutyák.